Maggie Stiefvater: Linger - Várunk

Szeretem a szöveg zöldségét és az előző kötethez hasonló zongorázó szavakat. Kedvem támadt megint darut hajtogatni és kivételesen az utazáshoz sem kell zene, se az otthoni mosógépzúgás, mert a szavak összessége adja a zenét, amitől megbabonázódom. Hangulat – na az van.

.

Elolvastam az első kötetet még nyáron. Tetszett, és kellemes elégedettséget váltott ki belőlem, így nem is nagyon iparkodtam beszerezni az új kötetet. Olyan... egésznek tűnt. Aztán a héten találkoztam barátnémmel, oszt minden megváltozott, mert elcsentem a polcáról, ami miatt gonosznak is érzem magam, hisz ő is hárklis az első olvasós kiváltságáért, akárcsak én...

Bevackolódtam a nagy barna fotelbe, olvasom és olvasom, tetszik a sorok zöldsége a sárga papíron, megint elmerülök a fejemben zongorázó szavaktól, a két szereplő szemszögéből négy lesz, aztán egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy hasonlóan az első kötethez, itt sem történik semmi olyan hűha, de valahogy kíváncsi vagyok, mi lesz a következő oldalon, pedig már a teljes forgatókönyv készen áll a kobakomban. Grace szüleivel még mindig nem szimpatizálok igazán, mert nem a jóféle furába tartoznak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve rájuk tör a felelősségre emlékeztető, de valójában teljesen más viselkedés, rádöbbennek, hogy a tinédzserrel olykor nem árt foglalkozni, de ha már nem jöttek eddig bele a gyakorlatba, most megpróbálkoznak vele, hátha sikerül, és mégis az ellenkező hatást váltják ki. Olykor Sam is nyavajog, mindenki kollektíven menstruál vagy éppen bizonytalan. Isabel a vesztesége miatt, Grace Samért küszköd, Sam a változását nem tudja befogadni, míg Cole a jelenlegi helyzetet nem tolerálja igazán. Mindenki akar valamit, ami nem jön, így hát várnak, ami az életük ura... Légy csendben és várj az Úrra...

Isabel és Cole kettőse egy új árnyalatot visz a történetbe, még ha személy szerint nem is rajongok természetükért. Valahogy erőltetettnek tartom a párbeszédjeiket, ami valószínűleg direkt van így kialakítva. Mármint Isabel volt az iskolában a hencegő hercegnő, így neki ezért kell a mostani maszk, Cole pedig a „híres zenész vagyok lehengerlő mosollyal arc” állandó tulajdonosa. Lázadnak, szenvednek, mindent magukra erőltetnek, még azt is, amit nem kellene, de azért a végére előbújik mindkettőjükből a valódi baráti kitartás, egy olyan arc, amit valószínűleg mid a ketten akarnak, de a környezet valahogy nem teszi lehetővé.

Összegző szomorú valóság. Szép. Tényleg, de nekem valahogy a többiekkel ellentétben nem ilyen az izgalom. Az enyhe bizsergés megmozgatja a lábujjakat mint táncparkettre hívás előtt, de a boogie még nincs benne a csellóban, így a hangulat is csak fokozva van. Grace, Sam és a többiek majd jönnek következő nyáron, de addig is várunk.

őszben vagyok otthon

Dübörög a dob meg a basszus és végre elmondhatom magamról; jól vagyok. Nagyon. De élhetnék Németh László szavaival is; a boldogság ritkán megkapott kegyelmi állapot. Most így vagyok. S ez így jó. Nekem legalábbis.

Egyre jobban kezdek rájönni, hogy ami másnak a nyárban teljesedik ki, az nálam ősszel valósul meg. Szeretem a színeket, a fákat, a hűs, de mégis enyhe langgyal szolgáló levegőt, ami olykor bele-belekap a hajamba. A fákat, ahogy hullajtják a levelüket, és néha egy egy levél is beleröpül a hajamba. A zöld lombot ami átváltozik valami egészen más árnyalatú gyönyörűséggé. Barna. Sárga. Vörös. Pont olyan, mint a régen használt palettám színskálája. Meg a sálam. Élvezem, amikor sétálok a még zöld füvön, és ahogy a kicsi, színes levelek folyamatosan zizegnek a tornacipőm alatt, s nem tudok túl sok mindenre figyelni, csak az ordító csendre, ami hihetetlenül megnyugtat. A játszótér felől olykor előbukkan egy-egy oviscsoport, nevetnek és rohangálnak kifulladásig, ezzel is megtörve az eddigi nyugalmat, és játszi könnyedséggel alakítva az eddigi amplitudó méreteit. Ebben az évszakban még az sem zavar, hogy a szeplőim sokkal jobban látszanak a szokásosnál, és még ha nehezen kelek fel, akkor is élvezem, ahogy reggelente bebuszozok az egyetemre. Miközben áthaladunk a Tisza fölötti hídon, és egyre csak bámulom a hajnali színeket, folyamatosan erősödik bennem; igen, most már hazaértem. Talán. Aztán áttérek a következő oldalra.

Lapról lapra egy újabb világ nyílik meg előttem, amelynek nem tudok nemet mondani. Időközben megkedveltem a 20. század magyar irodalmát, s élvezettel gondolok bele, miközben Szeged utcáin sétálok; a talpam alatt hullámzó macskaköveken valamikor József Attila baktathatott. (Bocsi szöszmösz, de még mindig ezen a gondolaton törpölök.) Egyelőre csak ennyi jut nekem az őszből, de tudom, hogy vár rám még Napocska-féle fényképezés a Parkban, fűben-levélben fekvés, Pestre menetel az Öthöz, Orosháza és sok olyan, amiről itt nem írhatok, mert nem egyszerű. De addig is igyekszem képben elmondani, amit szavakban nem tudok. Még.

Kosztolányi Dezső – Nero, a véres költő

Ez a regény a második Kosztolányi olvasmányom volt. Tetszeni tetszett, főleg a Seneca-fejezet, de kevésbé ájultam el, mint Esti Kornél esetében, bár kétségtelen, hogy azt nehezebb felülmúlni.

A történelem nekem olyan, mint másnak a levegő; elengedhetetlen szükséglet. Szerettem, szeretem és szeretni fogom, de valószínűleg mindez köszönhető a gimim kedvenc sztoikus nyugalmú tanár urának is. Ő volt az, aki elmagyarázta nekünk, milyen is az a darázsfejpók, vagy éppen előadta a lelkes diáksereg számára, hogyan lehet az ellenséget karóba húzni, s képes volt elvezetni bennünket a Római Birodalom berkei felé is.

A történelmet kicsit is ismerők számára rögtön világossá válik, hol és mikor játszódik Kosztolányi jelen regénye, így ebben az esetben nem szándékozom kitérni, milyen is volt ebben az időszakban a keresztényüldözés a háborúskodás, vagy éppen más izgalmas történések. A regény tulajdonképpen a császár uralkodásának és akkori életének majd 15 évét öleli fel, egészen haláláig, s felfedezhetjük, nem egyszerű történelmet kapunk átcsomagolva, hanem valami tejesen mást. Ami magyar.

Miközben ismerkedtem a regénnyel, egyre többször eszméltem rá, hogy nem egyszerű történelmi átdolgozással ülök szemben, s majdhogynem pontos jellemrajzot kapok a császárköltő beteges lelkivilágáról. Hasonlóan, mint Dorian Gray esetében, a kezdetben szép külsővel megáldott fiatalember rútulásával egyenes arányban torzul el lelkileg és külsőleg egyaránt. Kedvtelésből öleti meg a körülötte levőket, ami alól a családja sem kivétel, s nem mellesleg olyan súlyos a hatalom - és elismerési vágya, amit manapság már csak egy jól képzett pszichológus tudna csak helyre hozni. Gőgösen elterpeszkedik a megszokott elismerésben, s nem veszi észre a körülötte kibontakozó és egyre csak szövődő hazugsághálót. Poppaea-t csak a hatalom érdeki, Néró versenyszámait megbundázza, a szerelmét eljátssza, Agrippina a fia ellen fordul, Néró pedig az anyját akarja megöletni. Majd Seneca-t. Poppaea-t pedig hasba rúgja. Boldog családi kör, köszönettel tartozom a saját rokonságom iránt.

Érdekesnek találom Néró próbálkozásait az elismerést illetően. Folyamatosan kérdez, érdeklődik, mutatja legutóbbi alkotásait, de valahogy ez sem elég. Mindig és mindenből a legjobb, s az első akar lenni, ne legyen nálánál érdemlegesebb művész, amit ha kell, de durva tettek árán is elér. Kicsit sajnálom is emiatt, mert szerintem azért valamennyien tudjuk, milyen is az, amikor elnyomják az embert, és nem bontakozhat ki eléggé. Ő az a karakter, akire elsőként mondanám a tipikus jelzőt; a tettek embere. És mégis egyszerre nagyon gyáva. Viszont poéta, a maga módján.

Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át.