Mustármagból jeles
Ádám elrejtőzött az édenkertben. Mózes a fivére mögé próbált bújni. Jónás hajóra szállt, és egy cethal nyelte el. Az ember szeret elfutni Isten elől.
Hogy miért is tettem fel annak idején ezt a könyvet a várólista-csökkentős polcomra? Mostanra nyilván nem jut eszembe semmilyen épkéz-láb öltet, de egy biztos: elég jó döntés volt. Olyan történet ez, ami a halálról szól, de mégis életre tanít.
„Én csak egy egyszerű kis pogány gyerek vagyok” – mondotta volt pár napja az egyik csoporttársam. Meglepődtem, és nem tudtam mit mondani, ezért csendben maradtam. Talán nem kellett volna. Pedig ez a beszélgetés is három résztvevősre bővült volna: Ő, én és az Úr. Gondolatok tömkelege suhant át az agyamon, és beötlött egy gondolat a könyvből: az ember szeret megfutamodni Isten elől. Ott volt Ádám, Mózes, Jónás, és még sokan mások, de egy idő után ezek az alakok éppen az ellenkező irányba haladtak. Akárcsak mi, amikor leszálltunk a 72-es buszról. Elrohantam jobbra a villamoshoz, ő pedig balra indult egy közeli kocsmába.
Amikor először kézbe vettem a könyvet, nem gondoltam, hogy ennyire mély nyomot hagy bennem. Nem sejtettem, hogy ennyire hiteles, és őszinte, pedig már a borító is erről tanúskodik: igaz történet. Mert az élet írja a legszebbeket. Mindenkor. Hit, család, vallás, közösség, hagyományok, arról szól, ami körülvesz. Figyeltem, ízleltem, majd végül célba talált. Gyűjtöttem cetlik tömkelegére gondolatokat, melyek megfogtak, vagy éppen elgondolkoztattak. Vannak itt színesek, gyűröttek és szakadtak egyaránt. Firkák tömkelege egy helyen.
Egyrészt a könyvből megértettem, hogy minden ember egyforma és mégsem. Nem az számít, hogy milyen hibát – vagy éppen jót – követtél el, hiszem ugyanazt a „szánalmas hagyományt” követjük el újra és újra: amikor már minden más csődöt mond, Istenhez menekülünk. Akár hiszünk benne, akár nem. Vannak olyanok, akik úgy élnek, mintha minden ablakból Isten figyelmeztető ujja kísérné lépteiket. Akadnak ellenkezők, akik nem figyelnek erre az ujjra, és vannak olyanok, aki szembe mennek mindezzel. Sokszor gondolkodom a vallás mibenlétéről, és mindig egyre jutok: az emberek nem szeretnek elköteleződni, így egyszerűbb magunkat ateistának mondani. De hiszem, hogy egyszer mindannyiunk életében van egy pont, amikor nemcsak a kislányból lesz nő, hanem feltekintünk egy nálunk nagyobbra, mert mástól már nem várhatunk segítséget, és csak reménykedünk.
Hivatalosan két életet mutat be a történet, azonban mégis 3 férfi élete bontakozik ki előttünk. Egy, aki zsidóként beleszületett – és megmaradt – a hitbe, egy, aki született héber, de mégis hátat fordított, és egy néger férfi, aki nem ismerte a hitet, de mégis követőjévé vált. Három sors, melynek egy a gyökere, de mégis másfelé ágazik. Az újságíró, a keresztény lelkipásztor és a rabbi. Emberek hibákkal és szépségekkel egybekötve.
A hitnek vannak nyomai. Nemcsak a beszéd tekintetében, hanem cselekedetekben is. Ábrahám hittel indult el a feleségével, pedig nem tudta, hogy merre tart. Hogy mégis miért? Mert bízott Istenben. Vannak olyanok, akik számára nem jelent sokat a hit, azonban mindig vannak ellentétek. Ők azok, akik nyugalmat lelnek benne, mert hiszik, hogy van, aki meghallgatja őket, mikor senki sincs a közelben. Ott van a könnyben, a betegségben, a fájdalmakban, a gyógyulásban, az álmokban, a munkában, a gondolatokban, a szavakban. Mindenütt. A hit körbevesz, mert láthatóvá teszi a láthatatlan dolgokat. Nemrég egy barátnőm mondta, hogy szereti hallgatni, amikor Istenről beszélek, mert ilyenkor elhiszi, hogy létezik, láthatóvá válik a láthatatlan. Máskor nem. Nem azért, mert meggyőző vagyok, hanem mert érzi, hogy nem meggyőzni akarom, hanem megmutatni egy másik perspektívát. Csoporttársaim vizsga előtt gyakran kérdezik, hogy tudok ilyen nyugodt lenni, amire csak annyit tudok mondani, hogy Isten a békességem.
Lehetne ebből a kis könyvből sokat idézni, de helyette néhány szóval jellemezném: kedves, okos, igaz, és mindenekfelett őszinte. Tökéletes példa, amikor a kevesebb több, és a szépsége éppen az egyszerűségében rejlik. A legszebb borító, amit valaha a kezembe került. Értékelném, ha egyszer a saját Bibliám is hasonló állapotba kerülne. :)
Ha lenne kedvenc könyvem, ez valami olyan lenne. Utat mutat, új perspektívát, és reményt, hogy lehet másként is. Feltölt. Nem ítél, egyszerűen csak bemutat, három szemüvegen keresztül. Példát mutat, de mégsem befolyásol. Olyan, mint egy úriember: nem erőltet semmit, hanem meghagyja a szabad döntési lehetőséget. Bárhol, bármikor, bárkinek, mert mindenkihez szól.
U.i.: Egy gondolatot megcáfolnék: A könyv valahol azt az érzést kelti, hogy teljesen mindegy, milyen a vallásunk, mindegyik egy irányba tart. Azonban a saját tapasztalatom szerint nem minden vallás az, aminek látszik, nem mind vezet egy irányba. Egy cél, és egy út van, Aki a hibákért jött és ebben érdemes hinni. A többieket pedig elfogadni, mert egy biztos: nem csak neked lehet igazad.
